Nem kényszer, tudatosság – Miért bíznak a belgák a saját edzőikben?
Tizenegy csapat hazai edzővel vág neki a belga élvonal új idényének. Véletlen? Aligha. A háttérben tudatos képzés, strukturált klubmodell és karakteres edzőkarrierek állnak.
A 2025-2026-os idényre készülő belga élvonal tizenhat csapata közül tizenegy belga vezetőedzővel vág neki a szezonnak. Elsőre nem tűnik többnek egy statisztikai érdekességnél, de ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, gyorsan kiderül, hogy ez a szám túlmutat önmagán. Egy olyan ligában, ahol edzőváltásban sosincs hiány, és ahol a sportigazgatók gyakran határozzák meg az identitást egy-egy külföldi név beemelésével, különösen figyelemre méltó, hogy a hazai szakemberek ennyire előtérbe kerültek. Mi áll a háttérben? Véletlen halmozódás vagy tudatos rendszerépítés eredménye ez a tendencia?
Szakmai inkubátor – az akadémiák szerepe
A belga utánpótlásrendszert régóta az egyik legerősebbnek tartják Európában – és ez nemcsak a játékosképzésre igaz. Az edzők is ebben a közegben nőnek fel, tanulják meg a mesterség technikai, kommunikációs, pszichológiai és menedzsmentoldalát. Az akadémiák nemcsak tehetségeket, hanem edzői karaktereket is faragnak. A belga licencek megszerzése szigorúan szabályozott, az alapfokú képzések még ma is ingyenesek, és már itt is hangsúlyt kapnak olyan „puha” készségek, mint a közösségépítés vagy a játékosok személyes fejlődésének kísérése.
Ez a szemlélet nem független a belga futball társadalmi közegétől sem. Az ország sokszínű játékosbázisa – különösen Brüsszel és Antwerpen multi-etnikus közegében – nemcsak a tehetségbázist mélyíti, hanem az edzők szemléletét is formálja. A kulturális integrációból fakadó tapasztalatok és nézőpontok bővítik az edzők empatikus és interkulturális készségeit, és nagy szerepet játszanak abban, hogy a belgák egyre tudatosabban kezelik az öltözők sokféleségét. Manapság ezért is találkozunk egyre több fiatal, belga szakemberrel az élvonal klubjainál. Az egykori válogatott védő, majd bajnoki címet nyerő USG-edző, Sébastien Pocognoli például KRC Genk U18-asainál és az Union második csapatánál edződött, mielőtt megkapta a felnőttcsapatot – és rögtön bajnok lett. Rick De Mil (Charleroi) és Nicky Hayen (Club Brugge) egyaránt a Club NXT, vagyis a Club Brugge utánpótlásában építkeztek. Nem csoda, hogy a belgák már nemcsak játékos-, hanem edzőexportban is egyre komolyabb tényezőnek számítanak.
Ugyanakkor a változatos hátterű játékosokkal való munka komoly kihívásokat is tartogat. A belga edzőknek – már az utánpótlásszintektől kezdve – meg kell tanulniuk, hogyan közelítsenek eltérő személyiségtípusokhoz, különböző önbizalmi szintekkel vagy fejlődési mintázatokkal rendelkező fiatalokhoz. Ez a fajta érzékenység és rugalmasság nemcsak pedagógiai, hanem pszichológiai felkészültséget is kíván. A modern belga edzőképzésben a pszichológiai felkészültség ugyanolyan hangsúlyos, mint a technikai vagy taktikai tudás. Az edzőknek meg kell tanulniuk kezelni a különböző hátterű játékosokat, felismerni az érzelmi és motivációs sajátosságokat – és közben a saját szerepüket is tudatosan értelmezni. Ezért kapnak hangsúlyt az emberi kapcsolatokkal (interperszonális), illetve az önreflexióval (intraperszonális) kapcsolatos készségek is.
Nem csak olcsó megoldás
Kívülről nézve az lehet az első reakció: „Hazai edző? Nyilván olcsóbb.” Csakhogy ez leegyszerűsítés. A belga futballban a vezetőedzők kinevezése nemcsak gazdasági, hanem strukturális és szakmai logikát is követ. Az akadémiák és klubok olyan ökoszisztémát építettek ki, amelyben a T1 (vezetőedző) és T2 (segédedző) közötti különbség az évek során folyamatosan csökkent – nemcsak hierarchikusan, hanem kompetenciaszinten is. A segédedzők hosszabb időt töltenek az utánpótlásban, fiatal játékosokkal dolgozva, ahol alacsonyabb a nyomás, így szakmailag, mentálisan és vezetői készségek terén is szerves fejlődésen mennek keresztül. Mire a vezetőedzői pozícióba jutnak, már nem új közegbe érkeznek. A klubstruktúra ismert pontjairól lépnek előre – gyorsabban, gördülékenyebben, kevesebb kockázattal.
Ezt a tendenciát a klubok gazdasági helyzete is erősíti. Sok belga csapat nem engedheti meg magának, hogy minden gyengébben sikerült szezont, vagy épp annak közepén követően külső, drága, már bizonyított vezetőedzőt nevezzen ki. Ehelyett a klubkultúrát és a játékosállományt jól ismerő belső emberekhez nyúlnak, ami hosszú távon nemcsak költséghatékony, hanem fenntarthatóbb is. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem jelent feltétlenül visszalépést vagy kompromisszumot a minőség terén – sőt, a belga rendszer egyik erőssége, hogy ezek a kinevezések gyakran szakmai szempontból is megalapozottabbak, mint a külsős „sztáredzők” érkezése.
A T1–T2 különbség csökkenése tehát:
• Gyorsabb előrelépést tesz lehetővé a fiatal, tehetséges edzők számára, akik már segédedzőként is komoly szakmai felelősséget kapnak;
• Csökkenti az átmenet nehézségeit, mivel a belső jelöltek nem ismeretlen közegbe kerülnek;
• Erősíti a belső utánpótlásra épülő modellt, amely gazdaságilag fenntarthatóbb és klubhűség szempontjából is stabilabb keretet ad.
Ez a rendszer nemcsak a klubok működésében hoz előnyt, hanem hosszabb távon a belga futball egészének is hasznára válik. Az olyan példák, mint Sébastien Pocognoli Union Saint-Gilloise-nál betöltött szerepe vagy Fred Vanderbiest mecheleni előrelépése, azt mutatják: a belső kinevezések nem csupán kényszermegoldások, hanem tudatos építkezés eredményei.
Ugyanakkor a belga futball új edzőgenerációjának történetei azt is megmutatják, hogy nem kizárólag klubon belüli karrierutakon keresztül lehet eljutni a vezetőedzői szintig. A karakteres pályák és egyedi irányváltások legalább annyira meghatározóvá váltak.
Issame Charai, a KVC Westerlo frissen kinevezett vezetőedzője szintén segédedzői szerepből emelkedett fel, még ha nem is ugyanannál a klubnál. A marokkói U23-as válogatottal Afrika-kupa-győzelmet ünnepelhetett, majd több belga csapatnál is másodedzőként dolgozott, mielőtt idén első ízben kapott lehetőséget az élvonalban. Az ő példája különösen jól szemlélteti, mennyire fontos, hogy egy edző személyisége és szakmai múltja illeszkedjen a klubfilozófiához. Westerlo fiatal, kreatív, gyors átmenetekre építő csapatot akar – Charai eddigi munkái pontosan ezt az irányt erősítik.
Frédéric Taquin története ezzel szemben igazi futballromantikus ívet követ: 2017 óta irányítja a RAAL La Louvière csapatát, és négy feljutás után most először dolgozhat az élvonalban vezetőedzőként. Lojalitása, hosszú távú építkezése és a klubhoz való ragaszkodása ritka példa a modern futballban.
Egészen más pályát futott be Sven Vandenbroeck, aki Tanzániától Zambián és Marokkón át tért haza Belgiumba, majd rögtön feljuttatta a Zulte Waregemet. Míg Charai és Taquin a belga rendszer különböző szintjein belül formálódtak, Vandenbroeck a nemzetközi tapasztalatait kamatoztatva tért vissza – és bizonyította, hogy külföldön megszerzett tudás is fontos építőkockája lehet az új generáció sikerének.
Figyelemre méltó az is, hogy a belgák gyakran bizalmat szavaznak azoknak is, akik elsőre nem váltak be egy magasabban jegyzett csapatnál. David Hubert például alig fél évet kapott az RSC Anderlecht vezetőedzőjeként, mégis gyorsan visszatérhetett a kispadra: a nyártól az OH Leuven trénere lesz. Nem felejtették el, hogy az Anderlecht Futuresnél remek munkát végzett, és maga is úgy látja, a bukás fontos része volt a tanulási folyamatnak. A belga futballban egyre erősebben jelenik meg az a szemlélet, hogy az edzői karrier nem lineáris: van, aki segítőként, van, aki utánpótlásból, van, aki külföldről vagy alacsonyabb osztályból érkezik – a lényeg, hogy a rendszer elég rugalmas és nyitott legyen mindezt kezelni.
A rendszer működik – a jövő már itt van
A belga edzőképzés és a klubrendszer együttesen olyan környezetet teremtett, amelyben nemcsak az új generáció kap lehetőséget, hanem a kudarc után is van visszaút. Az elmúlt tizenöt idényből tíz alkalommal belga edző vezette bajnoki címre csapatát – ez nem lehet véletlen. Philippe Clement és Vincent Kompany külföldi sikerei pedig azt mutatják: a belgák készen állnak arra, hogy nemzetközi szinten is megállják a helyüket. És talán a legnagyobb erősségük éppen az, hogy már nem csak „fiatal, modern edzők” – hanem karakterek, történetek, és egy olyan rendszer termékei, amely önazonos, mégis nyitott maradt a világra.