Korszakos edzők utódai
A szezon végén két, a klubjánál hosszú időt eltöltő szakember is távozik a topfutballból, így körbe tekintünk kicsit a 21. század hasonló eseteit felidézve, mennyire váltak be az utánuk érkezők.
A nyár folyamán két olyan edző is elhagyja jelenlegi csapatát, akiket korszakos szakemberként lehet aposztrofálni a maguk környezetében. A munka, melyet végeztek az adott együttesnél – függetlenül attól, hogy milyen trófeákkal is járt –, olyan jellegű hatással volt mind az egyesület életére, mind pedig az adott bajnokságra, ami miatt nem szabad elmenni szó nélkül a távozásuk mellett. Jürgen Klopp nevét aligha kell felhozni, hiszen minden héten szóba kerül még a magyar sajtóban is, hogy elhagyja a Liverpoolt, azonban Christian Streich talán még nagyobb űrt hagyhat maga után Freiburgban, hiszen ő több időt töltött a kispadon, ráadásul új szintre emelte a klubot és ott konszolidálta is azt. Ma már mindkét utódot ismerjük, így ennek okán a buta statisztikák rovatba illő gyűjtemény állt össze, ami természetesen semmiféle hatással nem lesz arra, hogy mi fog történni az Anfielden vagy épp a Fekete-erdőben a jövőben. Azonban érdekesség címén mindenképp megért egy összeállítást, már csak azon az elven is, hogy mi történt más kluboknál a hosszú regnálás utáni első edzőkkel.
Fontos megjegyezni, hogy csak a 21. század európai bajnokságainak edzői kerültek be a listára, akik legalább tíz éven át dolgoztak egy adott helyen. Annak érdekében, hogy szerteágazó, de mégis összetett képet kapjunk érdemes volt bevonni olyan bajnokságokat is, melyek nem kerülnek minden nap szóba a közbeszédben, de mégis kellően magasan rangsoroltak ahhoz, hogy hatással tudjanak lenni akár az európai labdarúgás életére is. Így aztán a nem igazán számításba vett, valamint az alacsonyabb osztályokban dolgozó szakemberek története ezúttal lemaradt a listáról, pedig ők is megérdemelnék a reflektorfényt.
Egy összefoglaló mondatot mindenképp érdemes áldozni olyanokra, mint Jimmy Davies (Waterloo Dock AFC), Ronnie McFall (Portdown FC), Dario Gradi (Crewe Alexandra), Mickey Evans (Caersws FC), Bruno Luzi (FC Chambly Oise), David Jeffrey (Linfield FC), Ionuţ Vintilă (FC Romania), Iurii Hodîchin (FK Dinamo Bender), Graham Turner (Hereford United FC), Nigel Clough (Burton Albion FC) vagy épp John Coleman (Accrington Stanley FC), akik korszakos edzők a maguk szintjén és csapatánál. Nem lehetett a listán az a Vegard Hansen, aki ugyan már elhagyta a Mjøndalen IF együttesét, de az utódja jelenleg is dolgozik, ráadásul már a másodosztályban, így bár jónak egyelőre nem kifejezetten tűnik Kevin Nicol munkája, de minek után még élő szerződése van, így ő kimaradt. Ugyanígy jártak azok az edzők, mint Stephen Baxter (Crusaders FC), Frank Schmidt (1. FC Heidenheim), Gurban Gurbanov (Qarabağ FK) és Simon Weaver (Harrogate FC), akik jelenleg a legrégebb óta a helyükön lévő szakemberek az európai futball világában.
Első állomáshelyünk mi más lehetne, mint Anglia, ahol a legtöbbek által ismert esetet vesszük górcső alá, vagyis Sir Alex Fergusonét, akit ugyebár nem kell bemutatni. A Manchester United egyik legendás edzője megannyi szép emléket adott a szurkolóknak, ám a búcsúja nem csak azért volt sokaknak fájó, mert elment, hanem mert egy kifacsart csapatot hagyott maga mögött. Ez spékelte meg azzal a kinyilatkozással, hogy szerinte David Moyes az ideális utód, akinek át kellene vegye a klub irányítását a visszavonulása után. Nem volt mit tenni, a skótot skót váltotta, de utóbbi a szezon végét sem élte meg, mert gyenge teljesítmény okán négy meccsel idény vége előtt távoznia kellett. Az azóta is tartó nem épp sikerekben gazdag időszakot pedig ugyancsak jól ismerik mindenki.
A következő megálló Franciaország, azon belül is az AJ Auxerre együttese, ahol Guy Roux nevét azért az idősebb szurkolók biztosan ismerik. A colmari szakember meghatározó alakja volt a gall labdarúgásnak és persze a kék-fehér csapatnak is. Távozása után a pozícióját Daniel Rolland kapta meg, egyetlen eztendőre, s minek után a középszerűségben még egy lépést tettek hátrafelé, így 2002 nyarán már le is mondott, hogy Roux visszatérhessen. Rolland nem ment messzire, átvette az akadémia irányítását, s máig ő a vezető az utánpótlásban. A legendás edző második ízben már csak három évet maradt, s úgy hagyta el a burgundiaiakat, hogy még rosszabbul állt a klub szénája, mint korábban. Ekkor Jacques Santini foglalta el a helyét, aki ugyan nem teljesített rosszabbul, mint a nagy nevű előd, mégis megköszönték a munkáját egyetlen idény után.
Forduljunk kelet felé, ahol is Kurban Berdyev neve talán keveseknek cseng jól, de az FC Rubin Kazan háza táján alighanem áhítattal említik a türkmén szakembert. A tizenkét éves regnálása alatt a klub a legszebb éveit élte, bajnoki címek és BL-szereplések jellemezték időszakát. Ám mikor 2013-ban a távozás útjára lépett, akkor hatalmas űrt hagyott maga után, amit Rinat Bilyaletdinov próbált meg kitölteni, de még csak a szerződését sem tudta, nemhogy a legendás edző hiányát. A felnőtt, s élvonalbeli szinten rutintalan vezetőedzőnek nem jutott még másfél év sem, mikor megköszönték a munkáját. Megközelíteni sem tudta a korábbi eredményeket, de a klub ezt azóta sem érte el, sőt már a másodosztályt is megjárták.
Hogy egy pozitív példát tudjunk hozni, ahhoz Németországba kell mennünk, ahol is az SC Freiburg kispadján tizenhat évet eltöltő Volker Finke utódja az a Robin Dutt lett. Az új edzőre nem lehetett panasz a klubnál, hiszen nem elég, hogy a másodosztályban vette át az irányítást és második szezonjában összejött vele a feljutás, majd az élvonalban a bennmaradás után a második idényében már az európai kupáról is álmodozhattak egy rövidebb ideig. Ezután a leverkuseniek lecsaptak Duttra, aki szép emlékeket hagyott maga mögött a freiburgi együttesnél, s az egyik legsikeresebb példaként emlegethető a topligás utódok sorában.
Kalandozzunk egy kicsit Belgiumban, ahol is Francky Dury egymaga jelentette az SV Zulte Waregem reményét több mint másfél évtizeden keresztül. Mikor 2010-ben a távozás mellett döntött a helyi futballt élvonalbeli szintre emelő vezetőedző, akkor minden elindult a rossz irányba a klubnál. Ennek első jele Bart De Roover kinevezése volt, akinek mindössze tizenkét találkozó jutott, melyek körül csupán kétszer mondhatta magát győztes edzőnek. Dury 2011 végén tért vissza, lehúzott még egy évtizedet a nyugat-flandriaiak kispadján, de az utolsó idénye már nagyon rosszul alakult és nem is fejezte be. Ekkor Timmy Simons érkezett a helyére, 15 összecsapás elejéig, melyek során négy győzelem jött össze vele, ami nem volt elég a bennmaradásra.
Újabb jól ismert név következik, mégpedig Arsene Wenger, s az Arsenal francia vezetőedzőjének utódja egy bizonyos Unai Emery lett, akinek a londoni időszak nem épp a pozitív történetek közé kell bekerüljön. Az elvesztett El-döntő és a nagyok elleni bukások a kupákban nem segítették a helyzetét a baszk mesternek, ráadásul a londoni közeg sem tudta őt igazán befogadni. Noha a mutatóira nem lehetett panaszkodni, de még ennél is több kellett volna tőle a kispadon, hogy esélye legyen a másfél évnél tovább megtartani az állását. A fővárosiak viszont aligha úgy emlékeznek rá, mint jól teljesítő edző, főleg annak fényében, hogy ki vette át az ő helyét.
Görögországban, az OFI Crete klubjánál meglepő módon nem egy hazai, hanem egy holland szakembert övez hatalmas kultusz. Eugène Gerards éppen csak bele fér a 21. százados gyűjtésbe, mert 2000 nyarán hagyta el a klubot, hogy átadja helyét Aristidis Vasiliou számára. Az utód számára nem sok örömteli pillanatot okozott a szigeten elvállalt munka, mert december végére már nem volt állása. Az egy pont/meccses átlag nagyon kevés volt tőle, ráadásul a jól megszokott felsőházi, sőt olykor dobogós helyezésekről ezek után már nem nagyon kellett álmodozniuk a szurkolóknak, akik azóta is visszasírják a dalokban is előszeretettel megénekelt holland mestert.
Visszatérünk egy bekezdés idejére a németekhez, ugyanis Thomas Schaaf nevét nem lehet lehagyni egy ilyen listáról. Az SV Werder Bremen legendás edzője 2013-ban önszántából távozott miután nem tudott megfelelő eredményeket hozni, olyanokat, melyeket tőle megszoktak a szurkolók. A helyére egy kisebb kavarodás után Rubin Dutt érkezett, aki ekkor már túl volt az előbb emlegetett „gyógyszergyári” kalandon, melybe rövid idő alatt belebukott. Brémában sem tudta megváltani a világot, bár jutott neki másfél év, de az alsóházból ő sem tudta kimozdítani a csapatot.
Tizenkét éven át jelentette állandóságot Mircea Lucescu, aki az FC Shakhtar Donetsk edzőjeként egymást követő két ezüstérem után döntött úgy, akkor ideje tovább állni. A román szakember nagy hatással volt a klubra, de mint kiderült, jókor váltott a klub és sikerült kiválóan pótolni, ugyanis Paulo Fonseca került a helyére, aki három év alatt háromszor ért fel a bajnokság csúcsára, nyert három kupát és egy szuperkupát, ráadásul mindannyi esetben a tavaszt is megélte a nemzetközi porondon. Neki tökéletes ugródeszka volt az ukrán élcsapat, hiszen ezt követően várt rá a topligás lehetőség.
Oroszországban Yuri Semin nevét lehet felemlegetni, mint igazi legendás szakember, akire az FK Lokomotiv Moscow szurkolói a legnagyobb tisztelettel gondolnak vissza. Második regnálása majd másfél évtizeden át tartott, majd mikor 2005-ben elhagyta a klubot, akkor ő maga javasolta utódnak segítőjét, Vladimir Eshtrekovot, aki azonban fél év alatt rájött, hogy neki nem tetszik a vezetőedző szerepkör, minek után mindvégig nagyon boldogan megvolt az asszisztensedzői szerepkörben. Ugyan egész sikeres volt, de mégis úgy döntött, hogy lelép, bár ekkor „felfelé bukott”, mert sportigazgatónak nevezték ki.
A kétszer is listára kerülők sorába tartozik Christian Gourcuff is, aki 1991-ben második ízben ült le az FC Lorient padjára, s ekkor egy évtizeden át maradt is. Csak azért, mert mikor másodszor is kiharcolta a feljutást a breton egyesületnél, akkor nem ment fel velük az élvonalba, hanem egy jobb lehetőség után kapott a tartomány másik klubjánál. Ekkor Yvon Pouliquen vette át a helyét, akivel nem elég, hogy nem sikerült kiharcolni a bennmaradást, a következő idényben a feljutásról is lemaradtak, így nem volt maradása az utódnak. Gourcuff visszatért, ismét nagyon alkotott hiszen nem csak kivívta a feljutást, de hosszú éveken át biztosította a csapat élvonalbeli tagságát. Mikor 2014-ben ismét elhagyta a narancs-feketéket, akkor Sylvain Ripoll vette át az irányítást, aki szintén nem tudta megközelíteni a szurkolók kedvencének szintjét. A vezetés azon döntése, hogy hosszútávú és drága szerződést kötöttek vele, azt eredményezte, hogy nem igazán lehetett kirúgni akkor sem, ha két teljes idénye alatt mindkétszer éppen csak vonal fölé tudtak kerülni, majd az utolsó évébe lépve aztán már az októbert sem élte meg a gyenge teljesítmény okán.
Zárásként térjünk vissza Angliába és hogy igazán keretes legyen a szerkezet, így kanyarodjunk vissza David Moyes nevéhez, aki ugye az Everton csapatát hagyta el a manchesteri lehetőség kedvéért. Az ő döntését már megbeszéltük, de a klubé még hátra van és bizony a liverpooliak nagyon beletaláltak, mikor Roberto Martínez kiválasztását preferálták. A spanyol szakember első idényében hoztak a korábbi évek teljesítményét és mikor bizonyos mértékű visszaesés is jellemezte a csapatot, azért sem igazán őt kellett elővenni, sokkal inkább a rossz szakmai döntéseket, amik a feje felett történtek. Ő maga három év után távozott, mikor a belga szövetség kereste meg, ami finoman szólva sem nevezhető bukásnak.
Összegzésként nagyvonalakban meg lehet állapítani, hogy van alapja azon mondásnak, hogy a hosszú ideig egy helyen dolgozó és ott korszakos időszakot megélő vezetőedzők után az első kinevezett többnyire bebukik és nem tud megfelelni azoknak az elvárásoknak, amit a klubnál legtöbb esetben legenda szintre emelt szakember után már csak megszokásból is megkövetelnek a szurkolók. Azonban szó sincs arról, hogy ez törvényszerű lenne és láthattunk példát arra, hogy sikerült megugrani a szintet az utódnak, sőt akár még magasabbra is jutni. Így aztán nem lehet előzetesen megbélyegezni sem Arne Slot, sem Julian Schuster időszakát, mindkét esetben ki kell várni, hogy miként fognak teljesíteni a csapatuk vezetőedzőjeként.