A multiklub-modellek világa – 1. rész
A labdarúgásba befektetni kívánók körében hatalmas népszerűségnek örvendő multiklub-modellek világát szeretném ezúttal bemutatni – a jó és rossz oldalát egyaránt –, hogy megértsük miként is működnek.
Egy három részes minisorozatban járjuk körbe multiklub-modellek világát, melynek kezdéseként az alapokat fektetjük le, majd a második részben jönnek a legfőbb problémák, végül zárásként a sikeres működéshez szükséges alapelveket, illetve feltételeket vesszük sorra, hogy mindenre kiterjedő képet kapjon az olvasó.
Amikor egyazon tulajdonos vagy tulajdonosi csoport több futballklubot birtokol különböző országokban és globális szervezetet épít, azt nevezzük multiklub-modellnek. Ez manapság elképesztő méreteket ölt, ugyanis miközben a 2010-es évek közepén csak néhány ilyen volt, köztük a Red Bull és a City Group, manapság több mint 70 ilyen csoport van. Eklatáns példával élve Franciaországban a Ligue 1 jelenlegi 18 klubja közül 12 tekinthető multiklub-csoportba tartozónak, ami tökéletesen leírja, hogy mekkora potenciál van a francia labdarúgásban, főleg az utánpótlásában. De a klubfutballban legmagasabbra taksált bajnokságban, a Premier League-ben is találunk tíz olyan klubot, amely vagy konkrétan egy multiklub-csoportba tartozik, vagy a tulajdonosok egyikének van másik klubja is, valamint arról se feledkezzünk meg, hogy jó néhányan nyilvánosan kijelentették, hogy szeretnének újabb klubot vásárolva multiklub-csoportot alakítani.
Azt gondolhatnánk, hogy ha már ennyire népszerű lett a multiklub-modell, akkor annak hátterében az áll, hogy ez mennyire sikeres vállalkozás. Pedig az igazság az, hogy a legtöbb ilyen jellegű befektetés nagyon rossz értéket képvisel, hiszen olyasmit veszünk, ami minden évben jelentős veszteséget termel. Ha csak a legmagasabb polcot vesszük alapul ott is rengeteg klub görgeti maga előtt a veszteségeit, bízva abban, hogy majd a következő sikerekkel némileg csökkenti azokat. Viszont a multiklub-csoport tagjai közé többnyire olyan klubok kerülnek be, melyek az előző években rosszul működtek, és ezeket a klubokat általában felülről-lefelé kell újjáépíteni, azonban az esetek döntő többségében nincs meg a megfelelő szakértelem ahhoz, hogy ez megtörténjen.
Ha végignézzük a multiklub-modellek mögött álló befektetőket, illetve konzorciumokat, akkor két különböző csoportra lehet osztani a névsort. Vannak azok, akik egy „kirakati” csapat ambícióit szeretnék támogatni azzal, hogy a többi együttest, s azok működtetését alárendelik a legmagasabb polcon elhelyezkedő gárdának. A másik oldalt azok a pénzügyi befektetők képviselik, akik egy olyan csoportosulást akarnak létrehozni, amely többet ér, mint a részek összege – lássuk be belőlük van szignifikánsan kevesebb. Ugyan az első, valóban multiklub-modellt megalapozó tulajdonos a Red Bull volt, mely úttörőnek, ráadásul sikeresnek is nevezhető a témában, mégis az igazán nagy növekedés akkor indult el, mikor az Egyesült Királyság 2020. január 31-én kilépett az Európai Unióból. A Brexit egy fordulópontot jelentett a labdarúgás világában is, hiszen a legtőkeerősebb klubok elég nagy részét magában foglaló Premier League megannyi korlátozást kapott a kormány döntése révén.
A Brexit előtt az angol együttesek bármelyik EU-s útlevéllel rendelkező játékost szerződtethették, mert megkapta a munkavállalási engedélyt a szigetországban is. A 18 évesnél fiatalabb játékosok átkerülhettek az angol klubokba, gyakori volt, hogy a legjobb tinédzserek Franciaországból, Spanyolországból, Németországból, Hollandiából és Belgiumból a Premier League klubok akadémiáira kerültek. Azonban ez ma már nem lehetséges, mert a futballistákat a FIFA határokon átnyúló szabályai korlátozzák, és 18 éves koruk előtt nem csatlakozhatnak az angol élvonal csapataihoz. A PL-klubok tulajdonosai ezt úgy próbálták meg ellensúlyozni, hogy megvásároltak egy egyesületet az EU-ban, hogy továbbra is versenyben maradhassanak ezekért a játékosokért, így szabadjára engedve a multiklub-modelleket.
A terv alapjaiban véve remeknek tűnt, hiszen ott volt példának a Red Bull Salzburg és az RB Leipzig esete, mely két csapat közt már a 2010-es évek közepén is voltak játékosmozgások. Ezek során ugyan nem hivatalosan és a financiális szabályokat nem megsértve, de a tulajdonosi kör a pénzt az egyik zsebéből – melyet a lipcsei tovább értékesítés tömött – a másikba pakolta – amellyel felvásárolta az újabb tehetségeket a világ minden tájáról. Csakhogy azt nem szabad elfelejteni, hogy a játékosok szívesen elhagyják a kisebb európai klubok akadémiáit, a dél-amerikai, vagy még inkább az afrikai utánpótlás képzési bázisokról nem is beszélve, hiszen ki ne akarna a Manchester City, a Chelsea vagy az Arsenal ifjúsági csapatában játszani – s a Red Bull esetében Ausztriában. Azonban az FC Barcelonát vagy épp a Real Madridot nem hagyják el azért, hogy a Lommelben vagy a Strasbourgban játsszanak, még akkor sem, ha azonos tulajdonosi körbe tartoznak, mint a manchesteriek vagy a londoniak.
Itt kezd el megmutatkozni, hogy az elmélet jó, de a gyakorlat már sokkalta nehezebben kivitelezhető. Spanyolországban például már nagyon régóta működik, hogy a tartalékcsapatok az országos futballpiramis részét képezik és az alacsonyabb osztályokban szerepelnek – a Barca B és a Real Madrid Castilla jelenleg is a harmadik vonalban. Így a legtöbbre hivatott fiatalok már igen korán összemérhetik tudásukat a felnőttekkel, s ha jól teljesítenek akár másodosztályú szintig juthatnak csapatként. Olaszországban a Juventus már sokszor megmutatta, hogy igazi pionír, s nincs ez másként az U23-as csapat életre hívása kapcsán sem. Így immár ők is egy sokkal kézenfekvőbb és kecsegtetőbb opciót kínálhatnak a legtehetségesebb fiataloknak azáltal, hogy az első csapat vezetői minden edzésükre, s meccsükre kilátogathatnak, mert ugyanabban a létesítményben edzhetnek, mint ahol a Serie C-meccseiket játsszák. Nem kell egy másik országba, több száz vagy több ezer kilométert utazni, hogy megnézhessék őket azon klub emberei, akikhez szeretnének majd egyszer eljutni, hiszen ott vannak helyben.
Ez már önmagában nehezíti a multiklub-csoportok helyzetét az ifjúsági piacon, hiszen a Brexit előtt egyből belehetett kerülni egy Premier League-klub akadémiájára, s akkor a „felszívó erejük” hatalmas volt. A szigetország topklubjainál egy 100 millió fontos edzőközpontban készülhetnek és az első csapat edzői ismerik a fiatalokat. Azonban a mostani helyzetben elkerülni egy partnerklubba, készülni egy pármilliós létesítményben, játszani egy kislétszámú stadionban, miközben azon egyesületnél, amely a multiklub-csoport elsőszámú klubja, alig ismeri valaki is az itteni fiatalokat, na ez a tehetséges játékosok esetében nem elég vonzó. Ráadásul a legtöbb ilyen felállásban a futballisták lépcsőzetes útja inkább csak elméleti jellegű, mintsem valóban létező. Ugyanis amíg a Salzburg-Lipcse útvonalon rengeteg példát fel lehet sorakoztatni, addig máshol inkább csak azt látjuk, hogy százból egy fő talán eljuthat a kirakatcsapatig – Savio lesz az első a CFG esetében, aki Manchesterben megkapja az esélyt ilyen előrelépések által. Márpedig anélkül, hogy bizonyítékot tudnának szolgáltatni a multiklub-csoport vezetői, hogy lehetséges eljutni a sokadik klubból az elsőbe, addig miért is akarna egy fiatal tehetség egy lenni a sok közül egy ilyen projektben, ha máshol az elsők közt is lehet, mint az adott csapat nagy reménysége?
Teljesen más a helyzet a már 18 év felett lévőkkel kapcsolatban, ott ugyanis a kirakatcsapat, mint a tulajdonostól a legnagyobb figyelmet és ezzel együtt a legtöbb pénz kapó klub tud vásárolni és kölcsönadhatja a játékost a multiklub-csoport egy másik együttesébe. Itt a legfontosabb szempont, hogy a partnerklubnak magas szinten kell játszania, és hasonló stílusban kell futballoznia, mint az anyaklubnak ahhoz, hogy a kölcsönadás jól működjön. Utóbbival már azért bőséggel akadnak problémák, mert a legtöbb esetben egy jól működő klubot is nehéz találni a multiklub-csoporton belül, nemhogy egy teljeskörű rendszert, amely kézben tartva az irányítást egységesen vezeti az összes csapatot. Viszont nem szabad elsiklani az első rész felett sem, ugyanis a Brexit miatt manapság nem egy esetben láthatjuk, hogy a PL-klubok olyan játékosokat szerződtetnek, akik az Egyesült Királyságban nem kapnának munkavállalási engedélyt a transzfert követően. Ennek a képesítésnek a megszerzése érdekében szükség is van arra, hogy játszanak valamely olyan európai bajnokságban, amelyben az irányító testület jóváhagyása (GBE) által megszabott kritériumokhoz szükséges pontokat be tudják gyűjteni.
A jelenlegi szabályozás alapján az 1. GBE-sávban (Franciaország, Németország, Spanyolország és Olaszország élvonala) vagy 2. GBE-sávban (Hollandia, Portugália, Belgium és Törökország élvonala) rendszeresen játszó labdarúgók valószínűleg elegendő pontot szereznek ahhoz, hogy az Egyesült Királyságban munkavállalási engedélyt kapjanak egy év után. Ezeken a ligákon kívül továbbra is nehéz lesz GBE-státuszt szerezni, de a 3-5. sávba tartozó országok esetében is el lehet érni, európai kupaszerepléssel és nagyon sok játékidővel, de általában nem egy év alatt, ami nem elég gyors a legtöbb multiklub-csoportbeli előrejutás szempontjából. Ez alapvető hiba szokott lenni azon potenciális befektetőknél, akik multiklub-modellt akarnak létrehozni, hogy abszolút felkészületlenek az ilyen jellegű problémákkal szemben. Pedig az az igazság, hogy a megannyi rossz példa prezentálja, hogy nem lehet csak úgy fejest ugrani ebbe az egészbe. Alaposan meg kell tervezni a játékosok teljes útvonalát, és szakértői ismeretekkel kell rendelkezni az összes piac vízumszabályozásáról, mielőtt még csak gondolkodni is lehetne egy multiklub-csoport megalapításához szükséges második klub megvásárlásán. Ez mutatja meg leginkább, hogy miért is van az, hogy bár a trend még mindig tart, valójában a futballra nézve ez rendkívül ártalmas és nem viszi előre az egyes klubokat.