A legenda árnyéka alatt vergődő Boca Juniors
Bár játékosként klubikonná vált a Boca Juniorsnál, Juan Román Riquelme vezetőként felemás a megítélése: alelnökként komoly sikerek részese volt, de az elnöki pozícióban már kevésbé fényes a mérleg.
Juan Román Riquelme neve aranybetűkkel íródott be az argentin futball történetébe. A Boca Juniors meghatározó szereplője volt már pályafutása első szakaszában is, amikor nemcsak hazai, de nemzetközi szinten is komoly sikereket ért el a klubbal. A kiváló középpályás két Libertadores-kupát, egy Interkontinentális Kupát, egy Dél-Amerikai Szuperkupát és három argentin bajnoki címet nyert — mindezt az egyik legkarakteresebb, leglátványosabb játékkal, amit valaha a kontinensen láthattak a futballkedvelők.
A szurkolók rajongása érthető volt: Riquelme nemcsak nyerte a meccseket, de közben az argentin futball szellemiségét is megtestesítette. Európában is sokan emlékeznek rá úgy, mint egy zseniális irányítóra, aki kivételes érzékkel bánt a labdával. Amikor visszatért Buenos Airesbe, ismét csúcsra juttatta a Boca Juniorst: újabb Libertadores-kupa, két bajnoki cím és egy Argentin Kupa gyarapította a dicsőséglistát. Pályafutása vége felé ugyan még eligazolt nevelőegyesületéhez, az Argentinos Juniorshoz, de a közvélekedés szerint ő egy Boca-legenda.
Trófeákban gazdag alelnöki szerepkör
Négy évvel visszavonulása után, 2019 decemberében Riquelme visszatért a Boca Juniorshoz – ezúttal a klubvezetés tagjaként. A Jorge Amor Ameal és Mario Pergolini vezette, macrista irányítással szemben álló ellenzéki tábor győzelme nem csupán sportvezetői, hanem politikai fordulatot is jelentett a klub életében. A Boca ugyanis nem csupán egy futballklub, hanem egyben egy politikailag is erősen beágyazott intézmény Argentínában, ahol a vezetői pozíciókért folytatott küzdelem gyakran összefonódik az ország politikai viszonyaival. 1995 decemberétől a klubot a Mauricio Macri nevéhez köthető macrista irányítás jellemezte – az első 12 évben ő maga –, amely alatt a sport és politika szorosan összefonódott, nem egyszer befolyásolva a klub szakmai működését is.
Ezért volt kiemelkedő jelentőségű a 2019-es vezetőváltás, amely Ameal irányításával politikai korszakváltást is hozott. A korábbi államfőhöz, Macrihoz köthető régi vezetés veresége szimbolikus bukássá vált, nemcsak a labdarúgás, hanem a politikai tér szempontjából is – a nemzeti és Buenos Aires tartományi választási vereségek után. A Boca a politikai identitás szempontjából is új irányba indult – ezt a fordulatot Riquelme személye testesítette meg leginkább, mint a klub múltjának és (akkor még) jövőjének hiteles képviselője.
Noha alelnökként formálisan Ameal mellett tevékenykedett, Riquelme már ekkor jelentős befolyással bírt a szakmai döntésekre. A sikerek mégis részben a kollektív működés eredményeként értelmezhetők: a szurkolók hajlamosak voltak minden pozitívumot Riquelmének tulajdonítani, de a stratégiai irányítás inkább Ameal kezében összpontosult. A sporteredmények azonban önmagukért beszéltek. A Boca Juniors a következő trófeákat nyerte ebben az időszakban:
2019–2020 és 2022: argentin bajnoki címek,
2020 és 2022: Copa de la Liga-sikerek,
2020: Copa Argentina-győzelem.
Ráadásként a klub 2020-ban a Libertadores-kupa elődöntőjébe, 2023-ban pedig a döntőjébe jutott – utóbbi nyolc év után először fordult elő. Riquelme alelnökként lényegében sportigazgatói szerepet töltött be: aktívan részt vett az átigazolásokban, az edzőválasztásokban és a klub játékfilozófiájának újraértelmezésében. Bár a szerződtetett kulcsjátékosok közül csak néhányan bizonyultak meghatározónak (pl. Sergio Romero, Marcos Rojo), a legnagyobb eredmény a Boca-identitás megerősítése volt – különösen az utánpótlásból érkező fiatalok révén.
Lassú reformok és elnöki nehézségek
2023 decemberében Riquelmét a szurkolók elsöprő többséggel választották meg elnöknek: több mint 43 ezer klubtag szavazott, ezzel megdöntve a 2019-es részvételi rekordot. Az eredmény szimbolikus volt, hiszen a korábbi államfő, Mauricio Macri által személyesen is támogatott jelöltet sikerült legyőzni. A győzelem azonban nem hozott azonnali áttörést, a kampányígéretek közül több is megvalósítatlan maradt:
a La Bombonera bővítése és felújítása a mai napig bürokratikus akadályokba ütközik;
az utánpótlásra épülő fiatalítás programja megtorpant, a kiemelkedő tehetségek hiánya miatt;
az edzőkérdés körüli huzavona megbénította a szakmai munkát;
a pályán nyújtott teljesítmény pedig csalódást kelt.
A Riquelme által kiválasztott Diego Martínez csapatával csak a hatodik helyre futott be a bajnokságban, ami után nem volt maradása. Következett Fernando Gago, akivel a Libertadores-selejtezőn a perui Alianza Lima elleni tizenegyespárbajban szenvedtek fájó vereséget. Ez azt jelentette: a Boca Juniors nem jutott be a 2025-ös főtáblára, ami hosszú évtizedek óta példátlan eset volt. Az újabb edzőváltás során a kiszemelt utód, Gabriel Milito végül politikai ambíciói miatt nem vállalta el a posztot, így a klub Miguel Ángel Russót hívta vissza, aki korábban már ért el sikereket a Boca kispadján.
Nemzetközi szégyen, megrendülő bizalom
A 2025-ös klubvilágbajnokságra már Russóval a kispadon utazott el a Boca Juniors – abban a reményben, hogy a rutinos tréner legalább stabilizálni tudja a teljesítményt. Ez azonban nem történt meg. A csoportkörben előbb döntetlent játszottak az SL Benfica ellen, majd szűk vereséget szenvedtek az FC Bayern Münchennel szemben. Ezek az eredmények nem voltak jók, de még nem váltottak ki pánikot. Ám az új-zélandi amatőr Auckland City elleni döntetlen végképp felrobbantotta a klub körüli közbeszédet. A La Nación címoldalon beszélt „nemzetközi megszégyenülésről”, az Olé újságírója, Ramiro Scandolo pedig keményen fogalmazott:
„A Boca teljesítménye nemcsak hogy nem volt méltó a klub hírnevéhez, de még egy ilyen gyenge ellenfelet sem tudtak legyőzni.”
A Clarín és a BolaVIP tudósításai szerint a találkozót a nemzetközi futballtérkép alsó szegmensébe tartozó ellenfél játékosainak hősies küzdelme emelte fel, miközben a Boca nem tudta érvényesíteni erőfölényét – és ezzel a pályán is megmutatta, hogy mély gödörben van. Ez csak tovább fokozta az amúgy is feszült légkört a Buenos Aires-i klub háza táján. A korábbi elnök, Mauricio Macri még májusban egy televíziós interjúban úgy fogalmazott:
„Az első, amit mindenkinek elmondtam, hogy senki sem nagyobb a Bocánál. A futballisták futballisták, a klubvezetők pedig alkalmazottak. Manapság Riquelme a Boca fölé helyezte magát.”
A mondat jól tükrözi a közeg negatív hangulatát: a szurkolók szemében egyre kevésbé védhető Riquelme mindenható szerepe.
Túl sok hatalom egy kézben?
A klubelnökké választása óta egyre inkább látszik, hogy Riquelme nehezebben kezeli az új, összetettebb vezetői szerepkört. Továbbra is hangsúlyozza a Boca-identitás fontosságát, a legendák visszacsábítását, az utánpótlás fejlesztését és a hagyományok tiszteletét – ezek hiteles alapértékek, amelyek összhangban állnak a klub történelmével.
Ugyanakkor az elnöki tisztség már egészen más kompetenciákat igényel, mint a korábbi szerepei. Alelnökként még kizárólag a sportszakmai területre koncentrált, ahol ikonikus státusza révén jelentős befolyása volt az edzőválasztásokra, az átigazolásokra és a játékfilozófia alakítására. Ezeket a döntéseket egy sokszereplős, kiegyensúlyozottabb vezetői struktúrában hozta meg, politikai és adminisztratív felelősség nélkül.
Elnökként viszont már a klub teljes működéséért felel: a hosszú távú stratégiától kezdve a gazdasági és jogi ügyeken át a stadionfelújításig minden hozzá fut be. Ezt a váltást szemmel láthatóan nem tudta zökkenőmentesen kezelni.
Különösen problematikus, hogy a Boca Juniors – Argentína egyik legnagyobb futballintézménye – jóval több, mint egy klub: politikai erőtér is. Az elnök szerepe nem csupán a szurkolók képviselete, hanem tárgyalások önkormányzatokkal, gazdasági szereplőkkel, szövetségi vezetőkkel – olyan terep, ahol a sporthősök gyakran alulmaradnak. Az argentin futballban sok példa van arra, hogy klublegendák próbálják politikai eszközökkel irányítani az egyesületeiket, de az, hogy ebből hosszú távon működő modell legyen, már jóval ritkább.
Mindent egybevetve a túlzott centralizáció, a személyes lojalitás alapján hozott döntések, a szakmai önállóság hiánya és a politikai konfliktusok egyre jobban megosztják a szurkolókat. Riquelme maga is keresi még a helyét ebben az új szerepben. Az első elnöki év legfőbb tanulsága, hogy más vezetői készségek kellenek ahhoz, hogy egy klubikonból sikeres irányító váljon.
A kérdés tehát továbbra is nyitott: vajon képes lesz-e túllépni a pályán szerzett dicsőségen, és olyan vezetővé válni, aki a Boca jövőjét is biztos kezekben tartja – vagy öröksége végül a múlt dicsősége marad, amely nem tudta felvenni a harcot a jelen kihívásaival?